A Hímzett pléhkrisztus című kép az egyszerű emberek hétköznapokban megélt hitét és a vidéki élet csendes spiritualitását idézi fel. A középen megjelenő Krisztus-alak mögül hiányzik a feszület, a két kar ujjait virághímzés köti össze. A növényi formák az embert a természettel, az anyagi világot a szakralitással összekötő szálakká válnak.
A természet erőiben az emberek évszázadokon keresztül Isten jelenlétét és gondviselését látták. Az út mentén vagy a mezők szélén álló pléhkrisztusok, a házakban kialakított kis oltárok és a virágokkal díszített szentképek az egyszerű emberek személyes vallásosságáról tanúskodtak. Hitük szorosan összefonódott a természet ciklusaival, a mindennapi munkával és a jó termés reményével.
Gyerekkorom nyarait nagymamám falujában töltöttem, ahol korán megtapasztaltam a természethez való mély és ösztönös kapcsolódást. A falusi élet számomra a szabadság élményével fonódott össze: a patakban fürdéssel, a mezőkön való bolyongással és a táj ritmusában való létezéssel.
Az ott élők mindennapjai szorosan kapcsolódtak a természet ciklusaihoz. A fizikai munka, az állatok gondozása és a veteményeskert művelése magától értetődő része volt az életnek. Ugyanakkor mély benyomást tett rám a vidéki lét csendes spiritualitása is: az út menti pléhkrisztusok, a házi oltárok és az egyszerű emberek közvetlen, naiv vallásossága.
A Kollektív örökségem sorozatban ezekhez a korai élményekhez és közösen örökölt vizuális emlékekhez térek vissza. A népi hímzések motívumait személyes emlékeimmel és vallási jelképekkel kapcsolom össze, azt kutatva, hogyan él tovább bennünk a természethez, a hithez és az előttünk járó generációkhoz fűződő kapcsolat.
A Hímzett pléhkrisztus linómetszet, vászon, hímzőfonal és aranyfesték felhasználásával készült. A fekete vonalrajz határozottsága, a virágmotívumok derűs színei és az aranyló háttér egyszerre idézik meg a népművészet közvetlenségét és a szakrális képek ragyogását.
Még nincsenek értékelések.