Belső akvarell-tájak, amelyeket a csend, a fény és az erdő formált.

Ez a sorozat mélyen merít a keleti vizuális hagyományokból – különösen a japán fametszetekből és a kínai tusfestészetből.

Ami ezekben az alkotásokban különösen vonz, az a tisztaságuk és visszafogottságuk: az a képesség, hogy egy forma lényegét ragadják meg, valamint a tudatos üresség használata – a fehér tér, amely lélegzik és jelenlétet hordoz.

Saját művészi gyakorlatomban ezek a minőségek egy olyan megközelítéssé válnak, amelyben a természetre nem témaként, hanem a megtapasztalás területeként tekintek.

Gyakran erősebben érzékelem a szentség jelenlétét természetes környezetekben – azok csendes, szabálytalan tökéletességében –, mint az emberi kéz által létrehozott építészeti terekben.

A *Lombtemplomok* (*Foliage Churches*) nem konkrét helyszínek.
Belső tájak – a nyugalom terei, ahol a figyelem ellágyul és befelé fordul.

A fák központi szimbolikus szerepet töltenek be.
Gyökereik a láthatatlanba nyúlnak, míg koronáik a fény felé törnek.
E két irány között egy ösvényt jelölnek – egy mozdulatot az anyagitól valami finomabb, megfoghatatlanabb felé.

Ezek az alkotások nem a természet ábrázolásai, hanem meghívások:

a megállásra,
a belépésre,
és a kapcsolódás újrafelfedezésére.