A vidéki emlékezet, az örökölt hagyományok és az ember-természet közötti törékeny kapcsolat emléke.

Gyermekkoromban hosszú nyarakat töltöttem nagymamám vidéki falujában, ahol először tapasztaltam meg a természethez fűződő mély és ösztönös kapcsolódást.

Számomra a falusi élet a szabadság szinonimájává vált: patakokban fürdés, mezőkön való futás, olyan tájak bejárása, amelyeket nem az időbeosztás, hanem az évszakok alakítottak.

Az ottani mindennapi élet a természet ritmusát követte. A fizikai munka, az állatok gondozása, a kertek művelése – ezek nem különültek el az élettől, hanem annak szerves részét képezték.

Ugyanakkor mélyen hatott rám a vidéki létezés csendes spiritualitása is: az út menti keresztek, a kézzel készített otthoni oltárok, a hétköznapi terekben megőrzött hitbéli gesztusok.

Ezek a korai élmények a mai napig formálják vizuális nyelvemet, és munkáim maradandó inspirációs forrásai.

A sorozat az emlékezetről elmélkedik – nem nosztalgiaként, hanem élő örökségként: valamiként, ami gesztusokon, tárgyakon, tájakon és rítusokon keresztül közösen öröklődik tovább.

A vidéki építészet, az öreg fák, a hímzett textilek és az idős alakok az alkotásokban a múlt és a jelen közötti folytonosság törékeny nyomaiként jelennek meg.

Azok a pillanatok vonzanak, amikor az emberi élet és a természet ciklusai tükrözik egymást: születés és elmúlás, növekedés és eltűnés, állandóság és erózió.

Az organikus formák – virágok, gyökerek, ágak, változó textúrák – érzelmi struktúrákká válnak, amelyeken keresztül különböző létezésállapotok bontakozhatnak ki.

Az alkotások kompozíciójukban egyszerűségre és tisztaságra törekednek, miközben a rétegzett felületek anyagi és érzelmi súlyt egyaránt hordoznak.

Ezek a képek nem a vidéki élet dokumentumai.

Csendes kísérletek arra, hogy megőrizzék mindazt, amit egyre nehezebb megtartani:

a lassúságot,
az emlékezetet,
a valahová tartozást,
és az emberi vágyat a kapcsolódásra az idő nagyobb ritmusán belül.